A lemenő Nap utolsó sugarai

Hadműveleti térképekkel valamint fekete-fehér fotókkal és ábrákkal illusztrált hadtörténészi monográfia.

1. kötet: A IV. SS-páncéloshadtest és a varsói csaták, 1944. július–november

Az első három SS-páncéloshadtest történetét számos hadtörténész feldolgozta már, azonban kevés figyelem hárul arra az SS-alakulatra, mely a nyugati hadszíntéren és Berlinnél sem harcolt, ugyanakkor a háború utolsó évében a keleti front számos jelentős csatájában részt vett. A IV. SS-páncéloshadtestről van szó, mely 1944. július végén, a varsói védelmi harcok első szakaszában esett át a tűzkeresztségen. A 3. (Totenkopf) és az 5. (Wiking) SS-páncéloshadosztályból álló hadtest harcban született és a háború utolsó tíz hónapjában folyamatosan hadakozott: kimagaslóan teljesített a varsói harcokban, Budapest felmentési kísérletekor, a Frühlingserwachen (Tavaszi ébredés) hadművelet során, a Bécs környéki védelmi harcokban és az ausztriai visszavonuláskor, ahol 1945. májusban végül megadta magát az amerikai csapatoknak.

Dicsőség tekintetében talán elmaradt a három említett hadtesttől, ezzel együtt Herbert Otto Gille IV. SS-páncéloshadtestét az eltökéltségéről, kiváló harci szelleméről, mindenekelőtt pedig halálos hatékonyságáról ismerték; heves ellenlökéseket hajtott végre és makacsul védekezett, jóllehet hadosztályai kilátástalan létszámhátrányban küzdöttek. A Gille-hadtest a slendriánnak tűnő hadműveleti irányítás okán többször is heves vitába bonyolódott a felettes Wehrmacht-parancsnoksággal, ám a legvégsőkig a Harmadik Birodalom egyik legmegbízhatóbb, legfélelmetesebb alakulata maradt.

Douglas E. Nash 1980-ban végzett a West Point-i Katonai Akadémián és 32 évnyi szolgálat után az USA szárazföldi hadereje ezredeseként vonult nyugállományba. Azóta több II. világháborús hadtörténeti munkát publikált.