Az Európát átformáló férfiú

Napóleon legendája egyike a történelem nagy tüneményeinek. Nincs még egy olyan nagy ember, aki annyira megragadta volna a képzeletet, s annyi vitára adott volna okot, mint ő. Caesar és Nagy Sándor írásai csak a müvelt olvasók könyvespolcán sorakoznak, Nagy Frigyes porosz császáréit országa határain túl nem nagyon ismerik, Nagy Károly pedig csupán szöveggyüjteményekben létezik. Nem úgy Napóleon. „Életében majdnem meghódította a világot; holtában övé az egész.” Chateaubriand szavai nagyszerüen összefoglalják azt a hihetetlen hatást, amit Napóleon még most, majd 200 évvel halála után is gyakorol az emberekre. Ezrek csodálják tetteit, dicsőítik géniuszát, és sajnálkoznak tragikus halála miatt, míg úgynevezett kritikusai elítélik diktatórikus eszközeit, megkérdőjelezik rátermettségét, és rosszallóan tekintenek népszerüségére. Népszerüsége pedig olyan töretlen, hogy Chateaubriand hozzáteszi: „Zsarnoki uralma után zsarnoki emlékét kell elviselnünk.” A császárnak már életében is sok csodálója és becsmérlője akadt, de a nagy ember, katona és törvényhozó, filozófus, az európaiság eszméjének atyja csendesen csak ennyit válaszolt: „Nem féltem a jó híremet. Az utókor engem igazol majd. Napvilágra kerül az igazság, s ugyanúgy ítélkeznek majd jó tetteim, mint hibáim felett.” És: „Kritikusaim? A végzetem, hogy tetteimen csámcsogjanak, de nem félek tőlük… Gránitot próbálnak kettéharapni.”